9.rész

A szálloda lépcsőin lassan, elmerengve haladtam felfele, a szobámba. Beaunak nem kellet volna megtudnia. Most lehet hogy keresni fog. Nem tudhatom. Ő bármire képes. Miért kellett Shor-al ebédelnem? Megspóloltam volna magamnak egy gondot. Mindegy már nem tudok rajta változtatni. Miközben ezek a gondolatok keringtek fejemben, felértem a szobámba. Lábbammal óvatosan berúgtam magam mögött az ajtót és lehuppantam az ágyra. Kezeim a térdemen pihentek, és csak bámultam magam elé. Percekig nem gondoltam semmire. Teljesen üres volt az agyam... Csak néztem magam elé és figyeltem a csendet.

*másnap délelőtt*

A falnak dőlve bámultam ki az ablakon, egy bögre kihűlt kávét szorongatva. Az ablakból a szálloda medencéjére volt kilátás. Egy kislány a medence szélén egyensúlyozva próbált nem beleesni a vízbe. Miközben őt figyeltem arra gondoltam hogy vajon kisfiam lesz vagy kislányom? És hogy milyen nevet fogok neki adni.
Egyszer csak kopogtak az ajtón. A kezemben lévő bögrét letettem az asztalra, és kimentem ajtót nyitni.
Beau. Tudtam hogy előbb-utóbb meg fog találni, de azt hittem inkább utóbb. Tévedtem. Elég hamar megtalált.
- Daniela, beszélnünk kell!
- Szerintem nincs miről beszélnünk..
- Pedig van. Nagyon is van miről beszélnünk. - jelentette ki határozottan. Tudtam hogy addig úgysem hagy békén amíg nem beszélünk így feladtam.
- Na jó, gyere be.
Beau a kanapéra dobta a kabátját, és megállt velem szemben. Közelebb akart lépni, én pedig azonnal hátrálni kezdtem. Szerencsére vette az adást.
- Sajnálom. - mondta, s közben szemei mindvégig engem figyeltek. Őszintének tűnt, de nem tudtam hogy tényleg higyjek-e neki.
- Mit?
- Mindent. Nem akartam neked rosszat.
Semmit nem szóltam csak vártam, hogy folytassa.
- Meg tudsz bocsátani?
- Beau, én.... nem hiszem... Egyedül akarok lenni, kérlek most menj el!
Beau lemondóan pillantott majd sarkon fordult és kisétált az ajtón.

*egy hónappal később*
- Ma megyek a kórházba, és kiderül hogy fiú lesz-e vagy lány... - újságoltam Dellynek, az albérlőtársamnak, akivel időközben összebarátkoztunk.
- Az tök király! Amint megtudod hívj fel! - mondta izgatottan.
- Úgy lesz. - mondtam majd felkaptam a táskámat és indultam is.

*a kórházban*
Idegölő percek vették kezdetüket amikor az eredményre vártam. Nem sokára oda jött az orvos és elmondta mi a helyzet, gratulált hozzá, azt is elmondta hogy mikor kell mennem a következő vizsgálatra és hasonlók...
A recepciós pultnál álltam, és írtam az SMS-t Dellynek amikor a mentősök hordágyon toltak be egy sürgős esetet. Akaratomon kívül is odapillantottam, és azt hittem képzelődök... Pislogtam párat, és jobban szemügyre vettem a vérző beteget. A telefon kiesett a kezemből.
- Te jó ég. - motyogtam. Az arcomból a vér is kifutott. A lábam a mintha gyökeret vert volna, és alig kaptam levegőt. Egy hónapja nem hallottam Beau felől, és most épp itt haldoklik előttem.
A pillanatnyi sokkból visszatérve oda rohantam és az állapota felől érdeklődtem.
- Szabad megkérdeznem milyen kapcsolata van a beteggel?
- Ő a gyermekem apja.
- Értem. Nyugalom hölgyem, mindent megteszünk hogy a férfi életben maradjon.
- De mi történt? Hogy van? Mi a baja? - kérdeztem kétségbeesetten.
Beaut betolták a műtőbe, az egyik mentős pedig odajött hozzám, és minden kérdésemet megválaszolta.
Mint az kiderült Beaut meglőtték.

Beau még napokig életveszélyben volt. Az orvosok rengeteget küzdöttek az életéért. Nagyon aggódtam miatta. A legtöbb időt amit tudtam a kórházban töltöttem. Eltekintve mindattól amit tett, mégis csak a gyerekem apja, és még mindig szeretem.
- Hölgyem, ha szeretne most bemehet hozzá. - mondta kedvesen egy ápolónő. El sem hittem hogy végre bemehetek hozzá.
Leültem az ágya szélére és remegő kézzel végig simítottam a homlokán. Olyan volt mintha csak aludna. Az arca békés volt, mint aki épp álmodik.
- Beau, kérlek na halj meg... a kislányodnak még szüksége lesz rád.. - suttogtam könnyeimmel küzködve.

*Másnap*
Már épp a kórházba tartottam amikor hívott az orvos hogy Beau végre magához tért. Hirtelen a gázra léptem hogy minél hamarabb odaérjek.

KÖZÉRDEKŰ

Tudom hogy nagyon régen hoztam új részt, de most úgy döntöttem hosszú szünet után folytatom a blogot :) Remélem akik régen olvasták ezután is fogják, és az új olvasóknak is nagyon örülök:) Szóval hamarosan 9.rész!

FOLYTATÁS (8.rész)

Szijjasztok! Itt vagyok újra! A történet folytatódik, és remélem ezután is velem lesztek! Bár ezentúl nincs komment határ, azért remélem hogy továbbra is megleptek majd egy-két komival :) Meghoztam a nyolcadik részt, ami nagyon rövid lett, de a kövezkező rész sokkal hosszabb és izgisebb lesz! Jó olvasást! x

Shor állt a küszöbömön, ostoba vigyorral az arcán. Nem tudtam hogy mit akar de nem is nagyon érdekelt. Legszivesebben azzal a lendülettel ahogy kinyitottam be is csuktam volna az ajtót. De nem tettem. Összefont karokkal vártam hogy végre kibökje mit akar.

- Nincs kedved velem reggelizni bébi? - kérdezte nyálasan, a falnak támaszkodva.

- Nincs. Úgyhogy mehetsz is. Szia! - becsuktam az ajtót és neki dőltem.
Shor viszont nem adta fel. Még vagy 10 percig kopogtatott az ajtón. Nem törődtem vele, és neki álltam készülődni.

*az orvosnál*
Teljesen lesokkoltak az orvos szavai. Hirtelen ideges lettem. A szívem a torkomban dobogott, és remegtek a kezeim.
- Hölgyem, jól van? - szólalt meg a nővér mellettem.
Nem tudtam válaszolni sem. Csak álltam, és lassan a gyomrom is egy csomóban állt. Végül nagy nehezen kipréseltem magamból néhány szót:
- Persze, semmi gond.
A kórház előtt leültem egy padra amíg a taxit vártam. Az út túloldalán egy fiatal asszony tolta maga előtt a babakocsit. Őt bámultam, miközben lassan végig simítottam a hasamon. Nem lehet hogy terhes vagyok. De az orvos megmondta. Gyereket várok. Beau gyerekét. És ő még csak nem is tud róla. Hihetetlen. Alig 2 hónapja ismertem meg Beaut most pedig kiderül hogy egy egész hónapja terhes vagyok.
A szálloda előtt megint Shor-ba ütköztem.
- Daniela, jól vagy? Olyan sápadt vagy. - fura, de mintha hangjából aggódás érződne.
- Persze, csak kicsit fáradt vagyok és gondolkodnom kell.
- Ha beszélgetni szeretnél valakivel, szívesen meghallgatlak. Ihatnánk egy kávét.
Jól tudtam hogy ez csak egy újabb próbálkozás, de figyelem elterelésre volt szükségem hogy ne gondoljak Beau-ra, így belementem. Még Shor nyálas dumáját hallgatni is jobb mint otthon tépelődni.
Persze ezt nem sokáig gondoltam így...

*Beau*
Beültem egy kávézóba ebédelni, de ekkor megláttam az egyik asztalnál Danielát, valami szőke hapsival. Nem tudtam mire gondoljak. Legelőször az villant át az agyamon hogy biztosan együtt vannak. De ezt nem akartam elhinni. Viszont, végre látthattam, gyönyörű volt, mint mindig, és jól van. A legfontosabb hogy végre tudtam, nincs baja. Muszáj volt vele beszélnem.

- Daniela, de jó hogy újra látlak, nincs semmi bajod?
- Beau, hogy ne lenne bajom, meg akartál ölni!! Aztán azt mondtad hogy megváltozol de újra megtetted! Egy szívtelen gyilkos vagy! Hagyj békén!
Daniela szavai mind igazak voltak és borzasztóan fájtak.
- Hibát követtem el de kérlek.... - ekkor Daniela táskájából kiesett egy papír. Lehajoltam érte a földre, és akaratlanul is végig futott a sorokon a szemem.
Daniela terhes??? Lehetséges hogy én vagyok az apa? Vagyis, nem. Ez biztos, hiszen ezt a pasit legfeljebb pár napja ismeri, legalábbis azok alapján amit a beszélgetésükből hallottam. Nagyot nyeltem és végül megkérdeztem:
- Ki az apa?
Daniela a földet nézve, halkan szólalt meg:
- Te.
- És.... meg akarod tartani a babát? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Nem tudom.
- Ha igen, akkor szeretnék róla gondoskodni, és rólad is.
- Nem kell. Semmi szükségem egy gyilkos segítségére.
- De én vagyok az apja, jogom van....
- Nem, neked semmihez nincs jogod, és örülj hogy még nem jelentettelek fel a rendőrségen! - emelte fel a hangját Daniela.

Haza fele a kocsiban csak Danielára tudtam gondolni és a közös gyerekünkre... Bárcsak vele lehetnék! De elcsesztem...

*Daniela*
Beau most már tudja az igazat... Tudja hogy gyereket várok tőle.. Nem akartam hogy így legyen, de nem tudtam neki hazudni. Végig gondoltam az életemet. Elszöktem otthonról, aztán eltévedtem, végül egy gyilkos mentett meg aki meg akart ölni, de még sem tette. És most ugyan attól a gyilkostól vagyok terhes... Mi legyen a babával? Mi legyen velem? Elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Semmi mást nem akartam, csak sírni.

FONTOS!!!

Ezúttal nem új részt hoztam, hanem fontos mondandóm van. Az a helyzet, hogy neki álltam a 8. résznek, amint összejöttek a szükséges kommentek. De sajnos befejezni nem tudom. Egyszerűen nincs ihlet. Márpedig amíg nem jut eszembe valami jó ötlet sajnos nem folytatom a blogot. Nem akarok félkész, elkapkodott munkákat közzétenni. Szóval, kijelentem, hogy a blog szünetel! Előreláthatólag pár hétig, talán 1-1,5 hónap. Nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat, és hálás vagyok a kommentekért. Nagyon jól estek a visszajelzések. Szeretnék mégegyszer mindent megköszönni, és remélem a szünet után is velem tartotok :)

Ui.: Számomra fontosak az olvasóim, nagyon szeretlek titeket, csak is miattatok írom a blogot!! Puszii: Nii <3 

7.rész

*otthon*

A kanapén ülve tévéztünk amikor Daniela odabújt hozzám. Átöleltem és egyből eszembe jutott amit tettem. Bevillantak a képek. Az öregember rémült arca, a vértócsa a földön... Megszegtem az ígéretemet. Nem szabadott volna megint ilyen munkát vállalnom. Úgyéreztem el kell mondanom Danielának. De akkor biztosan szóba se állna velem. Viszont megszólalt a lelkiismeretem, és nem bírtam magamban tartani.

*Daniela*
Beau egyszer csak elhúzódott tőlem.
- Valamit el kell mondanom. - arckifejezése komoly volt. Teljesen megrémített.
- Mit? Mit kell elmondanod? - kérdeztem idegesen.
Beau egy ideig csak a földet nézte mielőtt megszólalt. Biztosan azon kondolkodott hogyan mondja el.
- Én... Szóval...
- Bökd már ki! - Beau teljesen rám hozta a frászt.
Elfordította a fejét és halkan megszólalt:
- Megint embert öltem.
- Mi? Hogy tehetted? Azt ígérted megváltozol! - kiabáltam könnyeimmel küzködve mikozben feálltam a kanapéról.
Beau nem válaszolt, csak ült, arcát pedig tenyerébe temette.
- Beau válaszolj már! Miért tetted? - szóltam rá most már a sírógörcs közepette.
Választ még mindig nem kaptam. Itt már tényleg betelt a pohár. Összeszedtem a cuccaimat és elindultam. Beau a ház előtt utol ért, megragadta a csuklómat, és kért hogy ne menjek el. De nem tudtam maradni.
- Engedj el!
- Daniela kérlek!
- Nem Beau... Hagyj békén. - ez volt az utolsó szavam. Átszaladtam az út túl oldalára, amikor visszanéztem már nem láttam Beau-t. Elindultam, és kerestem egy szállodát ahol éjjelre meghúzhatom magam.
Csak Beau járt a fejemben. Azt hittem képes lesz megváltozni, de nagyot csalódtam benne. Ez csak egy alkalom volt ugyan de innen már nem sok kell hogy visszatérjen a régi életéhez, amiből pedig nem kértem. A csalódottság amit éreztem leírhatatlan.

*Beau*
Mindent tönkre tettem. Amikor már kezdtek helyre állni a dolgok, hirtelen minden porrá lett. Daniela elment, és lehet hogy soha többet nem látom. Megbántam amit tettem, de már késő. Daniela elvesztése ráébresztett arra, hogy valójában milyen szörnyű dolgot csináltam. Tudtam hogy új életet kell kezdenem, de nem volt hozzá elég erőm. A zuhany alatt azon gondolkodtam hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat, de a helyzet kilátástalan volt. Nem láttam sok reményt arra hogy Daniela valaha is szóba állna velem.

*pár nappal később*
*Daniela*
Reggel ügyetlenül botladoztam lefele a szálloda lépcsőin. Nem éreztem túl jól magam. Kicsit szédültem és hányingerem volt. Egy pillanatra megálltam a lépcső közepén, és megkapaszkodtam a korlátban.  Vettem egy mély levegőt és folytattam utamat az ajtó felé. Egy hosszú, tágas és fényes folyosó vezetett az udvarig. Amikor végre kiértem belebotlottam a szálloda ideiglenes rosszfiúiba. Shor és az ő bandája az agyamra mentek az elmúlt pár napban. Shor egy magas szőke hajú beképzelt alak, aki mindig tornacipőben, és kockásingben jár. Pár haverjával a mellettem lévő szobában laknak. Mindig mindenhol ott vannak, és mindenbe, valamint mindenkibe belekötnek. Eléggé irritáló személyiségük van.
- Na már csak ti hiányoztatok. - motyogtam magamban.
- Mondtál valamit, cicám? - kérdezte Shor miközben megfogta a derekam és magához húzott. Kéken csillogó szemei durvaságot sugároztak, haja pedig egy csomóba ragadt a zselétől amit rákent. Még jobban felfordult tőle a gyomrom.
- Kopj le! - löktem el magamtól.
- Nyugi van.. Ne rinyálj! - mondta flegmán majd hátat fordított és a haverjaival együtt elmentek.
Szerencsére hamar eltűntek. Megforgattam a szemeimet miközben arra gondoltam hogy nevelhetett az anyja ekkora seggfejet.
Leültem a medence szélére, és a vizet bámultam. A  horizonton előbújó nap sugarai csillogtak a víz felszínén. Kellemes látványt nyújtott. Nagyon hiányzott Beau. Azt kívántam bárcsak mellettem lenne, de ugyanakkor nagyon haragudtam rá, és nem tudtam megbocsátani neki. Szavai a fülemben csengtek, amikor azt mondta hogy meg fog változni, hogy soha többet nem fog embert ölni. És amikor bevallotta hogy újra megtette. Felfoghatatlan volt számomra hogy miért tette. Borzasztó volt hogy az érzések kavarogtam bennem, és nem tudtam hogy jobban haragszok-e rá mint amennyire szeretem.
Gondolataimat a hirtelen jött hányinger oszlatta el. Jobbnak láttam orvoshoz menni mint munkába. Felmentem a szobámba hogy betelefonáljak a munkahelyemre. Ahogy nyúltam a telefonért hallottam hogy kopogtatnak az ajtón. Elképzelésem sem volt ki lehet az. Óvatosan odasétáltam az ajtóhoz, és lassan kinyitottam azt.

((Legalább 3 komi után jön a kövi rész))

6.rész

*1 hónappal később*
*Beau*
Próbáltam tisztességes munkát találni, már mindenhol próbálkoztam a közelben, de seholsem jött össze.
Ültem az ágyon, újsággal a kezemben és az állás hirdetéseket nézegettem. Ahogy kinéztem az ablakon és megpillantottam a fák ágait, melyről az utolsó falevelek hullottak le, eszembe jutott a régi melóm. Amikor emberi életeknek vetettem véget. Amikor még profi gyilkos voltam. Fura, de mintha hiányzott volna. Nagy volt a kísértés hogy újra belevágjak. De azt nem tehetem, akkor mi lesz Danielával?! Biztosan nem élne együtt egy gyilkossal. De végül is amiről nem tud az nem fáj neki. Felhívtam az itteni illetékest, hogy van e munka. Találkozni akart velem, így pár órával későbbre megbeszéltünk egy találkozót.
Egy sötét, sikátor szerű helyen találkoztunk. Korábban érkeztem, még senki nem volt ott. Neki dőltem a falnak, és rágyújtottam egy cigire. Épp egy hatalmas füstfelhőt fújtam ki, amikor nem messze leparkolt egy fekete kocsi. Egy fegyveres fickó szállt ki belőle, majd odajött hozzám.
- Neked kéne meló? - kérdezte mély, rekedtes hangon.
Elnyomtam a cigit, a csikket pedig a födre dobtam, majd előre léptem.
- Nekem.
- Van itt valami. Egy házat kéne kirabolni, aztán a tulajdonost kinyírni. Érdekel?
Igent bólintottam. A fickóa zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját.
- Add meg a telefonszámod, a részleteket később megkapod SMS-ben.
Megadtam a számom, a férfi pedig elhajtott az autójával.
Zsebretett kézzel álltam a sötét utcában. Azon gondolkodtam biztosan jól döntöttem-e. Hiszen ha elkezdem, nincs kiszállás. Sokáig pedig nem titkolhatom Daniela elől. Az égre pillantottam. A nap halványan világított a gyülekező felhők mögött.
- Jobb lesz ha haza megyek mielőtt elered az eső. - sóhajtottam, majd elindultam hazafele.

*Daniela*
Reggel ébredés után az órára pillantva hatalmas kapkodásba kezdtem. Gyorsan felvettem a gatyámat ami a fotelben hevert összegyűrten, lófarokba kötöttem a hajam, és már szaladtam is a közeli étterembe. Odafele összeszedtem a gondolataimat, és próbáltam higgadt maradni. Nem volt egyszerű, mert tudtam hogy meg kell győznöm az étterem vezetőt hogy alkalmas vagyok a munkára. Ami azért is nehéz mert még soha nem dolgoztam pincérként. Meghát őszintén szólva nem is ez volt álmaim munkája, de jobb mint a semmi. Beau pedig azt mondta hogy jó lenne ha én is találnék munkát. Amikor odaértem az étterem elé megálltam egy pillanatra, megigazítottam a ruhám, vettem egy mély levegőt, és bementem.
Mint az később kiderült az étterem vezetőt Anthony-nak hívják. Anthony magas, szőke hajú, harmincas éveiben járó határozott férfi. Közvetlen, és kedves ember. Amint beszélgetni kezdtünk minden félelmem elszállt, és végig magabiztos maradtam. Fel tett pár kérdést, és elkérte az önéletrajzomat.
- Nos, mikor tud kezdeni?
- Megkaptam a munkát? - csillant fel a szemem. Anthony bólintott.
- Hát, akár már holnap kezdhetek.
- Rendben. Nyolcra jöjjön. A kolléga majd mindent megmutat.
- Jól van, köszönöm.
Elsem hiszem hogy ilyen könnyen ment. Otthon boldogan újságoltam Beau-nak a jóhírt, de mintha nem is figyelt volna rám. Teljesen máshol járt.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nem, nincs semmi baj. Gratulálok, ügyes vagy. - Hát kénytelen voltam ennyivel beérni, bár ez sem volt túl lelkes. De nem is az zavart igazán hogy nem örült a sikeremnek, hanem hogy egyáltalán semminek nem örült. Láttam rajta hogy baj van. Több mint egy hónapja élek vele, és már ismerem annyira hogy tudjam nincs minden rendben. De nem mondja el. Biztos meg van rá az oka.

*Beau*
Danielának feltűnt hogy valami nem okés. De nem mondhatom el neki. Ezen nem is agyaltam többet, majd csak lesz valami. Közben az infókat is megkaptam. 3 napom van hogy elvégezzem a melót. Jobb ha minnél habarabb túl vagyok rajta. A szekrény aljából elő vettem a piszolyomat, amit már jóideje nem használtam. Egy fekete kapucnis pulcsit vettem fel, hogy ne ismerjenek fel. Elmentem a megadott címre. Egy hatalmas ház volt, magas kerítéssel körbe véve. Nem volt könnyű bejutni, de végül sikerült. A kertben egy bokor mögött húzódtam meg amíg felmértem a terepet. Egy nagy medence terült el az udvaron. Mindenhol röhejes kertitörpék voltak, meg virágültetvények. Egy hintaágy állt a teraszon. Elosontam mellette, majd a nyitott kertajtón könnyen bejutottam a házba. Kicsit izgultam, mert nem mostanában csináltam utoljára ilyet. Először összeszedtem ami kell, aztán felmentem az emeletre a szobába. Egy idős férfi volt a tulaj. De nem sokáig. Berontottam a szobába, neki szegeztem a fegyvert. Nagyon megijedt az öreg. Az életéért könyörgött. Éreztem a félelmét. Rémülten állt velem szemben. Élveztem. Remegő kézzel a telefonért nyúlt, de ekkor meghúztam a ravaszt, ő pedig holtam a padlóra esett. Vére lassan folyt szét a padlón, vörös tócsát hagyva. Az adrenalin újra átjárta a testemet. Jó érzés volt.

((Bocsi hogy csak most hoztam és hogy ilyen rövid. Legalább 2 komi és kövi rész))

5.rész

Csak egy kis lakás volt, egy lépcsőház első emeletén. Annyira kicsi volt, hogy csak 2 szoba, egy konyha, és egy fürdőszoba volt benne, na meg szerencsére bútorok. Amint megérkeztünk Daniela bement az egyik szobába, és leült az ágy szélére.

- Hozzak valamit enni? - kérdeztem az ajtóban állva. 

Daniela megrázta a fejét. Most sem akart enni, és napok óta egyetlen hang sem hagyta el száját. Aggódtam érte. Ha akarja, ha nem, muszáj ennie. Elmentem egy közeli kisboltba. 

*Daniela*

Beau kilépett a szobából, nem sokkal később pedig hallottam hogy a bejárati ajtó nyílik, majd becsapódik. Elment. Nem tudtam hova. Megint egyedül maradtam. Csak ültem az ágyon. Nem tudtam elhinni hogy ez tényleg velem történik. Abban reménykedtem hogy csak egy rossz álom. Végtelen sok kérdést feltettem magamnak, melyekre nem tudtam a választ. Vajon ez már mindig így lesz? Mindig Beau fog rám vigyázni? Ha meg kellett volna ölnie, miért nem tette? Miért kockáztatta a saját életét is? Most már örökre vele kell maradnom? Talán hálásnak kéne lennem amiért megmentett, vagy gyűlölnöm amiért ezeket át kellett élnem miatta? 

Beau szerencsére hamar visszaért. Amikor újra benyitott a szobába egy nagy papír zacskó volt a kezében. 

- Találtam egy gyorséttermet a közelben, úgyhogy hoztam pár szendvicset meg sült krumplit. - mondta, majd az ágyra tette a zacskót. Leült mellém, majd szóra nyitotta a száját: 

- Sajnálom. 

Sajnálja? És mégis mit? Hogy megakart ölni? Vagy hogy az életem romokban hever? 

- Tudom, hogy nehéz, de majd idővel jobb lesz. - folytatta. 

- Félek. - mondtam halkan, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam, melyen az esti zápor kopogott. 

Beau követett. 

- Mellettem nem kell félned. 

Magához ölelt, és hosszú percekig elsem engedett. Mellkasához simultam.  Karjaiban tényleg biztonságban éreztem magam. Éreztem az illatát, és hallottam szíve minden egyes dobbanását. Valahogy megnyugtatott.
Aztán visszaültünk az ágyra.
- Most már egyél valamit.
Bár semmi étvágyam nem volt, Beau kedvéért lenyeltem pár falatot.
Éjjel álmomban visszatértek a rémisztő képek az elmúlt pár napból, és egyből felriadtam. Felültem az ágyban, és felkapcsoltam a lámpát ami az éjjeli szekrényen volt. Pár percig csak bámultam magam elé, majd amikor már lenyugodtam átmentem Beau szobájába. Ahogy kinyitottam az ajtót, és a lábam alatt recsegtek a padló deszkái Beau felébredt a zajra.
- Há te? - kérdezte rekedt hangon.
- Én...csak, rosszat álmodtam..
Beau odébb húzodott, és megigazította a kispárnákat.
- Gyere! Aludj itt.
Bebújtam mellé az ágyba és nagy nehezen elaludtam.
Másnap reggel kávé illatra ébredtem. Amikor kinyotottam a szemem és oldalra pillantottam Beau-t nem találtam ott. Átsétáltam a konyhába. Beau kócos hajjal ült az asztalnál kezében egy csésze kávéval. Az asztal másik végén volt még egy csésze.
- Jó reggelt! Hogy aludtál?
- Nem túl jól.
- Ülj csak le! Neked is csináltam kávét.
- Köszi.
- Arra gondoltam hogy ma elmehetnénk körül nézni a városban, ha van kedved. - jelentette ki Beau miközben hátradőlt a székben.
- Okés, menjünk.

*a városban*
Úgy döntöttem megpróbálom elfelejteni a történteket, és próbálom jól érezni magamat. Őszintén szólva ez Beau társaságában nem volt nehéz. Egy teljesen új oldalát ismertem meg. Kedves volt, és vicces.
- Megkérdezhetem, miért sodortad veszélybe az életedet miattam?
Beau hirtelen megállt, és a szemembe nézett. Mintha gondolkodott volna a válaszon, de aztán teljesen higgadtan, és határozottan válaszolt.
- Azért... mert kedvellek. - mondta majd egy puszit nyomott az arcomra. Megfogta a kezemet, és összekulcsolta ujjainkat, aztán tovább sétáltunk.
Este az ágyon ülve egy párnát ölelgettem. Sokkal jobb kedvem volt mint előző nap. Jót tett a délutáni séta. Csak azokra a pillanatokra tudtam gondolni amikor Beau a szemembe nézett, amikor megpuszilt, amikor megfogta a kezem, amikor rám mosolygott. Végre találkoztam a kedves, és törődő Beau-val. Fura hogy minden gondolatom körülötte forgott. De valahányszor elképzeltem magam előtt az arcát mosolyra húzodott a szám. Aztán hirtelen előjött az az érzés... Pillangók lepték el a gyomromat. Lehetséges hogy beleszerettem? Nem... Ezt a gondolatot viszont gyorsan ki kellett űznöm a fejemből. Nem lehetek szerelmes Beau-ba.

((Lehet hogy rövid lett, ezesetben ne haragudjatok! Legalább 2 komi kell a kövi részig!))

4.rész

((Bár az előző részre nem jött össze 2 komi itt az uj rész))

Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor az orvos azt mondta hogy a műtét sikeres volt. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy mostmár tudtam, nincs életveszélyben. Később amikor magához tért bemehettem hozzá. Ott álltam az ágy végétől pár lépésre, és csak néztem Beau-t, aki pár perccel később kinyitotta a szemét. Amikor meglátott elmosolyodott.
- Gyere közelebb.
Előre léptem pár lépést, így már az ágy mellett álltam, egy székkel szemben.
- Ülj le..
Ismét szótfogadtam.
- Most már elhiszed, hogy nem akartam neked rosszat?
Visszagondoltam az elmúlt pár órára, majd bólintottam.
- Köszönöm... De.. megérte hogy ekkora áldozatot hozz miattam?
- Ha nem így lenne szerinted megtettem volna?
Megvontam a vállam, de igennek vettem.

*3 nappal később*
Beau-t hazaengedték a kórházból, így végre otthon aludhatott, és nem kellett egyedül lennem abban a nagy házban.
Hajnali 4kor felébredtem és az ágyban forgolódtam, nem tudtam aludni. Nagyon fura érzésem volt. Mezítláb lesétáltam a nappaliba. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit. Átosontam a konyhába egy pohár vízért. Pohárral a kezemben lassan visszaindultam a lépcső felé, amikor éreztem hogy belelépek valamibe. Nedves volt, és meleg. Elképzelésem sem volt mi az. Amikor odaértem a kapcsolóhoz, és felkapcsoltam a villanyt sokkolt a látvány. Megakadt a lélegzetem. Az egész padlót vér borította. A kanapéra pillantva csak egy lábat láttam, és csak reménykedtem benne hogy nem Beau az. Közelebb mentem, és minden egyes lépéssel egyre többet láttam a kanapén fekvő emberből. Mindene véres volt. Biztos voltam benne hogy halott. Még egyet léptem, majd kiesett a pohár a kezemből, és a szilánkok szétszóródtak a véres padlón. Kétségbeesett sikítás hagyta el a torkomat amikor megláttam Jai holttestét. Lábam a földbe gyökerezett. Nem bírtam mozdulni. Sem megszólalni. Csaj folytak a könnyeim. Egyszer csak meghallottam Beau hangját, de a következő pillanatban minden elsötétült.

*Beau*
Az éjszaka közepén egy hatalmas sikításra ébredtem. Egyből átszaladtam Daniela szobájába megnézni nem esett-e baja, de a szoba üres volt, az ágyon csak a gyűrött ágyneműt találtam. Lerohantam a nappaliba, de amikor leértem a lépcső aljához hirtelen ledermedtem. Minden csupa vér, aztán megpillantottam Danielát.
- Mi történt? - kérdeztem rémülten, de abban a pillanatban Daniela a földre esett. Odamentem hogy segítsek neki, amikor lehajoltam hozzá megláttam az öcsémet a kanapén. Holtan. Vérbe fagyva. Mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Iszonyatosan rossz érzés volt így látni őt.
- Jai.... nem .... ez nem lehet.. - mondtam könnyek közt elhaló hangon.
Nem hittem el hogy a testvérem meghalt, de ami ennél is borzasztóbb volt, az a látvány. Valamiért úgy éreztem részben én tehetek róla hogy ő most nem él. Egy cetli volt az egyik párnán. "Ez csak a kezdet, a következő a csaj lesz" .. A sorokat olvasva a hideg is kirázott, és még jobban megerősítette bennem a bűntudatot. Szörnyen fájt Jai elvesztése, de őt már nem tudtam visszahozni. Daniela eszméletlenül feküdt a padlón, nem hagyhattam ott. Felvittem a szobába. Kinyitottam az ablakot, hogy jöjjön be friss levegő. Nem sokkal később Daniela végre magához tért.
- Jól vagy? - tettem fel a kérdést, bár tudtam hogy nincs jól.
Választ nem kaptam, még csak rám sem nézett. Valószínüleg fel sem fogta a történteket, és azt sem tudta hol van. Már csak az érdekelt, hogy őt biztonságban tudjam, és hogy bosszút álljak az öcsém gyilkosát. Nem gondolkodtam túl sokat, fogtam egy nagy sporttáskát, gyorsan összeszedtem pár ruhát amit beledobáltam, meg még néhány fontos dolgot. Telefonon foglaltam két repülőjegyet, de csak másnap indult járat.
Leakasztottam a fogasról egy kabátot, ráadtam Danielára, majd beültünk a kocsiba. Egy barátomhoz mentünk ahol meghúzhattuk magunkat 1-2 napra. Szerencsére volt kire bíznom Danielát így volt időm elintézni Jai temetését. Este értem vissza.
- Daniela hogy van? - kérdeztem haveromat miközben leültünk a konyhában.
- Egész nap nem evett, és egy szót sem szólt.
- Nem csodálom. Köszi hogy vigyáztál rá.
-  Nincs mit. És mik e terveid?
- Holnap repülővel elutazunk Ausztráliába.
- Az elég messze van, nem?
- Ez a lényeg..
- És, az eddigi életednek végképp hátat fordítasz? Soha többet nem gyilkolsz?
Gondolkodtam egy kicsit mielőtt válaszoltam volna..
- Nem mondom hogy soha, de ilyen melót nem vállalok többet.

*Ausztráliában*
Egy poros albérletet találtam csak, ahol ellakhatunk....

((Legalább 2 komi után jön kövi rész))

3.rész

Beau megérkezett, Jai pedig elment. A kanapén ültünk.
- Megint kettesben. - nézett rám mosolyogva. Nem tudtam ezzel mire céloz, de hamar rá vezetett. Közelebb húzott magához, majd megcsókolt. A csókja is épp olyan volt mint Ő maga. Fagyos, de tetszett. Megfogta a pólóm szélét és lassan felhúzta, majd 2 csók között levette rólam. Hátra döntött, majd a saját pólóját is levette. Fölém hajolt, de ekkor egy cetli esett ki a zsebéből. Kezembe vettem, és a tartalmát olvasva könnyek szöktek szemembe.
"Itt a következő áldozat, minél előbb végezz vele." Alatta pedig a nevem, a lakcímem és egy kép rólam.
- Ezt nem hiszem el! Nem is segíteni akarsz, csak kihasználsz, aztán meg kinyírsz. - Pattantam fel.
- Nem... Daniela ezt nem érted. Nem foglak bántani. - próbált mentegetőzni, de hogy is bízhattam volna benne. Hisz kiderült róla hogy egy gyilkos.
Szörnyű érzés volt, amikor tudatosult bennem hogy egy gyilkossal állok szemben. Ideges voltam, a gyomrom egy csomóban volt, de nem maradhattam ott tovább. Visszavettem a pólómat és felmentem a pulcsimért. Ez volt az egyetlen holmim ebben a házban. Beau közben végig magyarázkodott, de nem figyeltem rá. Csak azon járt az agyam hogy minél hamarabb lelépjek. Kirohantam a bejárati ajtón és becsaptam magam mögött. Kint esett az eső, gyorsan elindultam a városba, hátha találok egy helyet ahol meghúzhatom magam. Ahogy sétáltam, egyszer csak lépteket hallottam a hátam mögött. Először nem nagyon zavart, gondoltam csak egy járókelő, ám később még mindig hallottam. Nagyon megrémültem. A történtek után nem is csoda, hogy ennyire megijedtem. Nem mertem hátra fordulni. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, de éreztem hogy még mindig követnek. Végül már futni akartam, de ekkor valaki hátulról megragadott, befogta a számat, majd betuszkolt egy kocsiba. Nem egészen voltam magamnál. Nem tudtam mi történik.

*Beau*
Miután Daniela csak úgy elrohant idegesen mászkáltam fel-le a lakásban. Nem akartam hogy bármi baja legyen. Azt nem tudtam volna elviselni. Nem csak hogy én nem tudtam megölni, de másnak sem engedhettem. Rá kellett ébrednem hogy érzek iránta valamit. Egyszerűen tehetetlen voltam. Akárhogy törtem a fejem, semmilyen megoldás nem jutott eszembe.
Egyszer csak megcsörrent a telefon. Felvettem, Rocky pedig azonnal leordította a fejem.
- Mostmár mindent nekem kell megcsinálni helyetted!? De már ne fáradj. Velem van a csaj majd én végzek vele, ha neked nem ment.
- Rocky várj! Ne csinálj semmit amíg oda nem érek. Hol vagytok?
- A régi raktárban. De igyekezz! Ha 10 percen belül nem leszel itt, lőttek a csajnak.
Azonnal a kocsikulcsért nyúltam és indultam. A raktár épület kocsival is negyedóra volt a házamtól, szóval nagyon kellett sietnem. Már az sem érdekelt, hogy nyitva hagytam a bejárati ajtót, csak Danielának ne essen baja.

*Daniela*
Mire magamhoz tértem és felfogtam mi is történik, egy székhez voltam kötözve, és egy férfi pisztollyal a kezében állt velem szemben. Tetőtől talpig feketében volt. Teljesen kétségbe voltam esve. Körül néztem. Egy poros, koszos raktár féle helyen voltam. Mindenhol dobozok hevertek. Sötét volt, csak néhány lámpa világított. A tető pedig beázott, alig egy méterre tőlem hatalmas pocsolya terült el a padlón, a mennyezetről csöpögött a víz. Az ablakok közül is jó néhány kitört, és a szél befújt, ijesztő hangokat hallatva. A látványba is beleremegtem. Hideg volt, és tiszta víz voltam. Fáztam. A feketeruhás férfi lerakta a telefont, amin addig beszélt, majd felém fordult.
- Imádkozz, hogy a lovagod 10 peren belül ideérjen, vagy soha többet nem látod.
Nem értettem miről beszél. Milyen lovag? És miért nem láthatom? Aztán hirtelen eszembe jutott Beau, és minden világossá vált. Ha Ő nem ér ide hamarosan, akkor ez az ember végez velem. Szinte már éreztem hogy meg fogok halni.
Próbáltam szabadulni, de minden hiába. Már egy jó ideje csak ültem és vártam, amikor a férfi lassan felemelte a pisztolyt, és rám célzott, majd elkezdett visssza számolni tíztől. A szívem majd kiugrott a helyéről. Nagyot nyeltem, majd becsuktam a szemem. Tíz másodperc maradt az életemből, mely már lepergett előttem. Már az ájulás szélén álltam, és a fejemben a gondolatok viharként tomboltak, de hallottam azta mély hangot:
- Öt... Négy... Három... - ekkor valami zajra lettem figyelmes..
- Neeee!! - Hallottam Beau hangját, de a szememet még mindig nem nyitottam ki.
- Már késő! - mondta a férfi aki már készült meghúzni a ravaszt.
Annyira gyorsan történtek a dolgok hogy időm sem volt felfogni. Egyszer csak hallottam egy nagy dörrenést, de semmit nem éreztem. Lassan kinyitottam a szemem, és megpillantottam a földön Beau-t. Elém ugrott, így őt találta el a golyó. A vállából ömlött a vér. Szörnyű látvány volt. Nem akartam hogy meghaljon. Kapkodni kezdtem a levegőt, teljesen pánikba estem. Végre sikerült kioldozni a kötést a kezemen..
- Beau, nem halhatsz meg.. suttogtam könnyes szemekkel. Megpróbáltam összeszedni magam, kivettem Beau zsebéből a telefonját, és hívtam a mentőket. Végig Beaura figyeltem, de amikor meghallottam a mentőkocsi hangját felnéztem, de ekkor a fegyveres fickó már sehol sem volt.

*a kórházban*
Sokkos állapotban ültem a kórház folyosóján, és vártam hogy az orvosok hírt hozzanak Beau-ról. Élet mentő műtétet kellett végre hajtani nála. Nem veszíthetem el Őt. Rajta kívül mást nem ismerek. Csak ő maradt nekem. A régi életembe nem térhettem vissza. Egy zsebkendőt szorongattam a kezemben amikor az orvos kilépett a műtőből. Arckifejezése komoly volt. Megrémített.

((Legalább 2 komi után jön kövi rész))

2.rész

Beau könyökével a térdére támaszkodott, és várta hogy meséljek. Mély levegőt vettem mielőtt belekezdtem volna.
- Menekültem... - nyögtem ki végül. Beau szeme felcsillant.
- Menekültél? ...Az életedért?
- Nem... Az életem elől.
Mielőtt folytathattam volna megcsörrent a telefon. Beau a kezébe vette a mobilt, a kijelzőre pillantott, majd kinyomta. Nem tudom ki hívta de ezek szerint nem akart vele beszélni.
- Gyere vacsorázni. - mondta, majd megmutatta merre van a konyha.

*Beau*
Miután Daniela felajánlotta hogy segít elkészíteni a vacsorát, megkértem hogy főzzön teát. Hosszú barna haja rendezetlenül terült el vállán. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem tudom róla levenni a szemem. Olyan félénk volt, és csendes. Észrevétlenül mögéléptem, majd lassan felemeltem a kezem, és végig simítottam a vállán. Éreztem hogy összerezzen. Próbálta leplezni, de tudtam hogy fél. Láttam rajta.

*Daniela*
Közel volt. Iszonyatosan közel. Minden egyes lélegzet vételét hallottam. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, kezem-lábam remegett.  Nem tudtam mi fog történni. Nem tudtam, és ez zavart. Aztán már nem bírtam tovább várni és megfordultam. A szememet becsuktam, nem mertem kinyitni, fejemet pedig elfordítottam. A következő pillanatban már az arcomon éreztem puha ujjait. Félve ránéztem, és ekkor csodával határos módon minden félelmem elszállt. A tekintete kedvességet sugárzott. Biztonságban éreztem magam. Közelebb hajolt.
- Gyönyörű vagy.. - suttogta, szinte alig hallhatóan. Forró lehelletétől végig futott a hátamon a hideg.
Lassan ajkaink összeértek. Mintha varázslat történt volna. A félelem, a meglepődöttség és az összezavartság helyét átvette egy sokkal jobb érzés. Érintése megnyugtatott.
Még csak pár órája találkoztunk, nem is ismertem, de bármilyen furán is hangzik, úgy éreztem megbízhatok benne.

*másnap reggel*
*Beau*
Amikor reggel kimentem a konyhába Daniela már az asztalnál ült és egy újságot lapozgatott. Valószínüleg nagyon belemerült az olvasásba, mert észre sem vette hogy beléptem.
- Jó reggelt tündérke! - köszöntem oda neki.
- Ömm.. Jó reggelt. - mondta miközben összecsukta a magazint.
- Reggeliztél már?
- Nem. Még nem.
- Menj, öltözz át! A ruháid az emeleten vannak, már megszáradtak.
Daniela szó nélkül felállt és elment átöltözni.
- Ez a lány tényleg ilyen hallgatag? - tettem fel magamnak a kérdés. Megvontam a vállam és elindutam a telefonomért. Volt pár nem fogadott hívásom, mindegyik Rockytól. Tudtam mit akar, így nem sok kedvem volt vissza hívni, de muszáj volt. Nem kellett sokat várnom, a második csengés után felvette.
- Na végre! Már azt hittem eltűntél. Ha hívlak fel is kéne venni, nem?!
- Bocs, el voltam foglalva.
- Mindegy. Meg van a csaj?
- Igen... De... biztos hogy ez jó ötlet?
- Haver, beléd meg mi ütött? Jó ötlet vagy sem, meg kell tennünk. De mi van veled? Sosem voltál még ilyen bizonytalan egy munkát illetően.
- Hagyjuk.. Igazad van. Meg kell tennünk. A részleteket később megbeszéljük. - mondtam, majd kinyomtam a telefont.
Sóhajtottam egyet, majd nekidőltem az ajtónak. Rocky szavai a fejemben visszhangzottak. Nem ismertem magamra. Eddig soha nem okozott gondot egy meló sem, de valahogy úgyéreztem, hogy ezt nem vagyok képes végig csinálni. A lépcső nyikorgását hallva gyorsan összeszedtem magam.
- Készen vagy?
Daniela csak bólintott.
- Akkor induljunk!
- Jó... De, hova?
- Hát reggelizni.

*Daniela*
Egy lepukkadt helyre mentünk, ami látszólag egy régi étterem, vagy kávézó. Bár kocsmának is elment volna, ugyanis a cigifüsttől alig lehetett levegőt kapni. Leültem az egyik asztalhoz, Beau pedig odament a pultoshoz. Valószínüleg ismerte ugyanis hosszú beszélgetésbe kezdtek.

*Beau*
- Én ezt nem csinálom meg. Erre nem vagyok képes. - mondtam Rockynak.
- Ide figyelj! Vagy kinyírod a kiscsajt, vagy én teszem meg, de annak nem lesz szép vége.
- Nem tudom....
- Azt hittem profi vagy.
- Jó majd én elintézem. De most hozz valami kaját.
- Jól van. De ne feledd... minél előbb, annál jobb.
Nem tudtam mit tegyek.. Egyszerűen nem volt szívem Danielával végezni. De ha én nem teszem meg, sokkal nagyobb veszélybe kerülhet. Ha megpróbálom megvédeni, akkor a saját életemet is veszélybe sodorhatom. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Kaja után felhívtam az öcsémet hogy vigye haza Danielát. Jai gyorsan odaért. Odajött hozzánk az asztalhoz, de félre hívtam hogy négyszemközt tudjak vele beszélni.
- Kérlek vidd haza! Pár óra múlva én is megyek, addig vigyázz rá!

*Daniela*
Beau azt mondta van valami elintézni valója úgyhogy Jai fog haza vinni. Szuper.. Egy újabb idegen srácra lett bízva az életem. Legszívesebben haza mentem volna. A saját otthonomba, de ezt nem tehettem. Nem tudtam meddig leszek Beaunál, vagy hogy utána hova megyek.
Kocsiba ültünk, és a barna szemű srác vissza vitt a házba. A konyhába mentünk. Jai kinyitotta a hűtőszekrényt, és elővette a narancs levet, én pedig leültem egy székre. Aztán lassan beszélgetni kezdtünk, és már nem is tudtam elhinni hogy ők ketten tesók. Jai sokkal közvetlenebb, és kedvesebb volt.

(Legalább egy komi kell a kövi részhez!!)

1.rész

Üdv a blogon!
Úgy döntöttem, hogy nem írok bevezetőt, mindjárt az első résszel kezdem :) Ha tetszik írj kommentet, vagy/és iratkozz fel! Jó olvasást! Puszii :) 

*Daniela*
Csak álltam a szakadó esőben a könnyeim pedig patakokban folytak. Sötét volt, a lámpa fénye is csak a fák ágai mögül világított, rémisztő árnyat vetve a betonútra. Elakartam indulni haza, de nem volt erőm, és azt sem tudtam merre van a helyes irány. Aztán hirtelen valaki megragadta a csuklómat. Egy magas, sötét hajú fiú. Reszkettem. Még soha nem féltem ennyire. Próbáltam szemügyre venni az ismeretlen alakot, de a sötétben mást nem láttam, csak a kócos haját, a fekete kabátját, és a szakadt tornacipőjét. A kezemet magamhoz húztam, hogy szabaduljak a szorításából, de csak azt értem el, hogy még jobban szorítani kezdett, majd közelebb hajolt.
- Nem kell félned, én segítek neked. - suttogta.
Ne féljek? Jó vicc.. Mégis hogyan bízhatnék meg egy vadidegenben?
- Ki... Ki vagy te? - kérdeztem remegő hangon.
- Az most mindegy. Kell a segítség, vagy nem? - Őszintén szólva, tényleg segítségre lett volna szükségem, hiszen azt sem tudtam hol vagyok. De féltem. Féltem az idegentől. Végig futott az agyamon, hogy mik a lehetőségeim. Vagy rábízom magam erre a srácra, és akkor kitudja mi fog történni, vagy magamra maradok, és akkor szintén kiszámíthatatlanok a következmények. Gyorsan kellett döntenem, nem volt sok időm gondolkodni. A fiú elengedte a kezemet, és sarkon fordult.
- Gyere! - utasított.
Magam sem tudom miért, de utána mentem. Óvatosan lépkedtem a háta mögött, amíg oda nem értünk egy autóhoz. Pár lépésre a kocsitól megálltam, Ő pedig kinyitotta az ajtót, és intett hogy üljek be. A pulcsim ujját a kezemre húztam miközben nagyot sóhajtottam. Bizonytalan léptekkel odasétáltam a kocsihoz, és beültem.
Az ismeretlen srác megkerülte a kocsit, és behuppant mellém a másik oldalon.
- Egyébként Beau vagyok. - nézett rám mosolyogva.
Előkotorta a zsebéből a kocsikulcsot, majd elindította a járművet. Lassan kikanyarodtunk a parkolóból, és egy erdős részen elterülő úton haladtunk. Szótlanul meghúztam magam az ülésen és lestem ki az ablakon. Nem volt túl ismerős a környék. Nem sokkal később egy viszonylag sűrűn lakott területre értünk, és egy belvárosban lévő nagy ház előtt álltunk meg.
- Most hol vagyunk? - érdeklődtem megszeppenve.
- Ez az én házam. Itt lakom.
Kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba. Egy rövid, sötét folyosó után hatalmas, jól megvilágitott nappaliba toppantam. Középen egy dohányzóasztal volt, körülötte pedig egy kanapé, és néhány fotel. A szoba másik végében egy kandalló díszelgett.
- Ülj csak le! Mindjárt hozok egy törölközőt.
Választ még mindig nem adtam csak csendben ledőltem a kanapéra. Jobban körülnéztem, de semmi különöset nem találtam. Egy sima, hétköznapi ház. Beau visszaért a törölközővel, és a kezembe nyomta, majd leült mellém. Mostmár tisztán láttam az arcát. Pillantása találkozott az enyémmel. Zöld szemeivel úgy nézett rám, mintha csak belém látna. Még a hideg is kirázott.
- Elárulod a neved? - dőlt hátra.
- Daniela. - válaszoltam halkan, miközben tekintetem a földre tévedt.

- Daniela. Hozok neked tiszta ruhát, aztán letusolhatsz. - Azzal felállt, és átment egy másik szobába. 

Még mindig nem nagyon tudtam felfogni hogy mi is történik velem. Továbbra is csak ott ültem egyhelyben és a földet bámultam. Nem mintha lett volna ott valami érdekes. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem hogy Beau mellettem áll. 

Én is felálltam, majd átnyújtott egy szürke pólót és egy melegítő gatyát. Első ránézésre férfi ruhadarabok voltak, valószínüleg a sajátja. 

- A fürdőszoba az emeleten van, jobbra.

- Renben, köszi. 

Lassan elindultam a lépcsőn felfele. A deszkák minden egyes léptem után recsegtek. Mikor végre felértem, nem volt nehéz megtalálnom a fürdőszobát, mert csak egyetlen ajtó volt jobb oldalt. 

Zuhanyzás után magam köré tekertem egy törölközőt és megszárítottam a hajamat. A tükör előtt állva egyre azon törtem a fejem hogy vajon ki ez a Beau és miért segít nekem? Egyáltalán tényleg segíteni akar? Felöltöztem, majd visszamentem a nappaliba. Beau épp a kandalló előtt tevékenykedett, próbált tüzet gyújtani. Végül persze sikerült neki. Leültem az egyik fotelbe, majd minden bátoságomat összeszedve megszólaltam:

- Megkérdezhetem... miért segítesz nekem? 

Becsukta a kandalló ajtaját, majd felállt és megfordult.

- Figyeltelek. Már egy jó ideje csak álltál a szakadó esőben. Gondoltam biztosan eltévedtél vagy ilyesmi. Nem akartalak magadra hagyni. - felelte összekulcsolt karokkal. 

- Hát... Köszönöm.

- De most te jössz! Áruld el mit kerestél ott egyedül. 

Nem igazán szerettem volna erről beszélni, de tartoztam neki ennyivel, azok után amit értem tett. 

Ui.: Lehet hogy kicsit rövid lett, de ígérem a többi rész hosszabb lesz ;) Legalább egy komi után jön a 2.rész ! :)