9.rész

A szálloda lépcsőin lassan, elmerengve haladtam felfele, a szobámba. Beaunak nem kellet volna megtudnia. Most lehet hogy keresni fog. Nem tudhatom. Ő bármire képes. Miért kellett Shor-al ebédelnem? Megspóloltam volna magamnak egy gondot. Mindegy már nem tudok rajta változtatni. Miközben ezek a gondolatok keringtek fejemben, felértem a szobámba. Lábbammal óvatosan berúgtam magam mögött az ajtót és lehuppantam az ágyra. Kezeim a térdemen pihentek, és csak bámultam magam elé. Percekig nem gondoltam semmire. Teljesen üres volt az agyam... Csak néztem magam elé és figyeltem a csendet.

*másnap délelőtt*

A falnak dőlve bámultam ki az ablakon, egy bögre kihűlt kávét szorongatva. Az ablakból a szálloda medencéjére volt kilátás. Egy kislány a medence szélén egyensúlyozva próbált nem beleesni a vízbe. Miközben őt figyeltem arra gondoltam hogy vajon kisfiam lesz vagy kislányom? És hogy milyen nevet fogok neki adni.
Egyszer csak kopogtak az ajtón. A kezemben lévő bögrét letettem az asztalra, és kimentem ajtót nyitni.
Beau. Tudtam hogy előbb-utóbb meg fog találni, de azt hittem inkább utóbb. Tévedtem. Elég hamar megtalált.
- Daniela, beszélnünk kell!
- Szerintem nincs miről beszélnünk..
- Pedig van. Nagyon is van miről beszélnünk. - jelentette ki határozottan. Tudtam hogy addig úgysem hagy békén amíg nem beszélünk így feladtam.
- Na jó, gyere be.
Beau a kanapéra dobta a kabátját, és megállt velem szemben. Közelebb akart lépni, én pedig azonnal hátrálni kezdtem. Szerencsére vette az adást.
- Sajnálom. - mondta, s közben szemei mindvégig engem figyeltek. Őszintének tűnt, de nem tudtam hogy tényleg higyjek-e neki.
- Mit?
- Mindent. Nem akartam neked rosszat.
Semmit nem szóltam csak vártam, hogy folytassa.
- Meg tudsz bocsátani?
- Beau, én.... nem hiszem... Egyedül akarok lenni, kérlek most menj el!
Beau lemondóan pillantott majd sarkon fordult és kisétált az ajtón.

*egy hónappal később*
- Ma megyek a kórházba, és kiderül hogy fiú lesz-e vagy lány... - újságoltam Dellynek, az albérlőtársamnak, akivel időközben összebarátkoztunk.
- Az tök király! Amint megtudod hívj fel! - mondta izgatottan.
- Úgy lesz. - mondtam majd felkaptam a táskámat és indultam is.

*a kórházban*
Idegölő percek vették kezdetüket amikor az eredményre vártam. Nem sokára oda jött az orvos és elmondta mi a helyzet, gratulált hozzá, azt is elmondta hogy mikor kell mennem a következő vizsgálatra és hasonlók...
A recepciós pultnál álltam, és írtam az SMS-t Dellynek amikor a mentősök hordágyon toltak be egy sürgős esetet. Akaratomon kívül is odapillantottam, és azt hittem képzelődök... Pislogtam párat, és jobban szemügyre vettem a vérző beteget. A telefon kiesett a kezemből.
- Te jó ég. - motyogtam. Az arcomból a vér is kifutott. A lábam a mintha gyökeret vert volna, és alig kaptam levegőt. Egy hónapja nem hallottam Beau felől, és most épp itt haldoklik előttem.
A pillanatnyi sokkból visszatérve oda rohantam és az állapota felől érdeklődtem.
- Szabad megkérdeznem milyen kapcsolata van a beteggel?
- Ő a gyermekem apja.
- Értem. Nyugalom hölgyem, mindent megteszünk hogy a férfi életben maradjon.
- De mi történt? Hogy van? Mi a baja? - kérdeztem kétségbeesetten.
Beaut betolták a műtőbe, az egyik mentős pedig odajött hozzám, és minden kérdésemet megválaszolta.
Mint az kiderült Beaut meglőtték.

Beau még napokig életveszélyben volt. Az orvosok rengeteget küzdöttek az életéért. Nagyon aggódtam miatta. A legtöbb időt amit tudtam a kórházban töltöttem. Eltekintve mindattól amit tett, mégis csak a gyerekem apja, és még mindig szeretem.
- Hölgyem, ha szeretne most bemehet hozzá. - mondta kedvesen egy ápolónő. El sem hittem hogy végre bemehetek hozzá.
Leültem az ágya szélére és remegő kézzel végig simítottam a homlokán. Olyan volt mintha csak aludna. Az arca békés volt, mint aki épp álmodik.
- Beau, kérlek na halj meg... a kislányodnak még szüksége lesz rád.. - suttogtam könnyeimmel küzködve.

*Másnap*
Már épp a kórházba tartottam amikor hívott az orvos hogy Beau végre magához tért. Hirtelen a gázra léptem hogy minél hamarabb odaérjek.

KÖZÉRDEKŰ

Tudom hogy nagyon régen hoztam új részt, de most úgy döntöttem hosszú szünet után folytatom a blogot :) Remélem akik régen olvasták ezután is fogják, és az új olvasóknak is nagyon örülök:) Szóval hamarosan 9.rész!

FOLYTATÁS (8.rész)

Szijjasztok! Itt vagyok újra! A történet folytatódik, és remélem ezután is velem lesztek! Bár ezentúl nincs komment határ, azért remélem hogy továbbra is megleptek majd egy-két komival :) Meghoztam a nyolcadik részt, ami nagyon rövid lett, de a kövezkező rész sokkal hosszabb és izgisebb lesz! Jó olvasást! x

Shor állt a küszöbömön, ostoba vigyorral az arcán. Nem tudtam hogy mit akar de nem is nagyon érdekelt. Legszivesebben azzal a lendülettel ahogy kinyitottam be is csuktam volna az ajtót. De nem tettem. Összefont karokkal vártam hogy végre kibökje mit akar.

- Nincs kedved velem reggelizni bébi? - kérdezte nyálasan, a falnak támaszkodva.

- Nincs. Úgyhogy mehetsz is. Szia! - becsuktam az ajtót és neki dőltem.
Shor viszont nem adta fel. Még vagy 10 percig kopogtatott az ajtón. Nem törődtem vele, és neki álltam készülődni.

*az orvosnál*
Teljesen lesokkoltak az orvos szavai. Hirtelen ideges lettem. A szívem a torkomban dobogott, és remegtek a kezeim.
- Hölgyem, jól van? - szólalt meg a nővér mellettem.
Nem tudtam válaszolni sem. Csak álltam, és lassan a gyomrom is egy csomóban állt. Végül nagy nehezen kipréseltem magamból néhány szót:
- Persze, semmi gond.
A kórház előtt leültem egy padra amíg a taxit vártam. Az út túloldalán egy fiatal asszony tolta maga előtt a babakocsit. Őt bámultam, miközben lassan végig simítottam a hasamon. Nem lehet hogy terhes vagyok. De az orvos megmondta. Gyereket várok. Beau gyerekét. És ő még csak nem is tud róla. Hihetetlen. Alig 2 hónapja ismertem meg Beaut most pedig kiderül hogy egy egész hónapja terhes vagyok.
A szálloda előtt megint Shor-ba ütköztem.
- Daniela, jól vagy? Olyan sápadt vagy. - fura, de mintha hangjából aggódás érződne.
- Persze, csak kicsit fáradt vagyok és gondolkodnom kell.
- Ha beszélgetni szeretnél valakivel, szívesen meghallgatlak. Ihatnánk egy kávét.
Jól tudtam hogy ez csak egy újabb próbálkozás, de figyelem elterelésre volt szükségem hogy ne gondoljak Beau-ra, így belementem. Még Shor nyálas dumáját hallgatni is jobb mint otthon tépelődni.
Persze ezt nem sokáig gondoltam így...

*Beau*
Beültem egy kávézóba ebédelni, de ekkor megláttam az egyik asztalnál Danielát, valami szőke hapsival. Nem tudtam mire gondoljak. Legelőször az villant át az agyamon hogy biztosan együtt vannak. De ezt nem akartam elhinni. Viszont, végre látthattam, gyönyörű volt, mint mindig, és jól van. A legfontosabb hogy végre tudtam, nincs baja. Muszáj volt vele beszélnem.

- Daniela, de jó hogy újra látlak, nincs semmi bajod?
- Beau, hogy ne lenne bajom, meg akartál ölni!! Aztán azt mondtad hogy megváltozol de újra megtetted! Egy szívtelen gyilkos vagy! Hagyj békén!
Daniela szavai mind igazak voltak és borzasztóan fájtak.
- Hibát követtem el de kérlek.... - ekkor Daniela táskájából kiesett egy papír. Lehajoltam érte a földre, és akaratlanul is végig futott a sorokon a szemem.
Daniela terhes??? Lehetséges hogy én vagyok az apa? Vagyis, nem. Ez biztos, hiszen ezt a pasit legfeljebb pár napja ismeri, legalábbis azok alapján amit a beszélgetésükből hallottam. Nagyot nyeltem és végül megkérdeztem:
- Ki az apa?
Daniela a földet nézve, halkan szólalt meg:
- Te.
- És.... meg akarod tartani a babát? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Nem tudom.
- Ha igen, akkor szeretnék róla gondoskodni, és rólad is.
- Nem kell. Semmi szükségem egy gyilkos segítségére.
- De én vagyok az apja, jogom van....
- Nem, neked semmihez nincs jogod, és örülj hogy még nem jelentettelek fel a rendőrségen! - emelte fel a hangját Daniela.

Haza fele a kocsiban csak Danielára tudtam gondolni és a közös gyerekünkre... Bárcsak vele lehetnék! De elcsesztem...

*Daniela*
Beau most már tudja az igazat... Tudja hogy gyereket várok tőle.. Nem akartam hogy így legyen, de nem tudtam neki hazudni. Végig gondoltam az életemet. Elszöktem otthonról, aztán eltévedtem, végül egy gyilkos mentett meg aki meg akart ölni, de még sem tette. És most ugyan attól a gyilkostól vagyok terhes... Mi legyen a babával? Mi legyen velem? Elveszettnek és magányosnak éreztem magam. Semmi mást nem akartam, csak sírni.

FONTOS!!!

Ezúttal nem új részt hoztam, hanem fontos mondandóm van. Az a helyzet, hogy neki álltam a 8. résznek, amint összejöttek a szükséges kommentek. De sajnos befejezni nem tudom. Egyszerűen nincs ihlet. Márpedig amíg nem jut eszembe valami jó ötlet sajnos nem folytatom a blogot. Nem akarok félkész, elkapkodott munkákat közzétenni. Szóval, kijelentem, hogy a blog szünetel! Előreláthatólag pár hétig, talán 1-1,5 hónap. Nagyon szépen köszönöm a feliratkozókat, és hálás vagyok a kommentekért. Nagyon jól estek a visszajelzések. Szeretnék mégegyszer mindent megköszönni, és remélem a szünet után is velem tartotok :)

Ui.: Számomra fontosak az olvasóim, nagyon szeretlek titeket, csak is miattatok írom a blogot!! Puszii: Nii <3 

7.rész

*otthon*

A kanapén ülve tévéztünk amikor Daniela odabújt hozzám. Átöleltem és egyből eszembe jutott amit tettem. Bevillantak a képek. Az öregember rémült arca, a vértócsa a földön... Megszegtem az ígéretemet. Nem szabadott volna megint ilyen munkát vállalnom. Úgyéreztem el kell mondanom Danielának. De akkor biztosan szóba se állna velem. Viszont megszólalt a lelkiismeretem, és nem bírtam magamban tartani.

*Daniela*
Beau egyszer csak elhúzódott tőlem.
- Valamit el kell mondanom. - arckifejezése komoly volt. Teljesen megrémített.
- Mit? Mit kell elmondanod? - kérdeztem idegesen.
Beau egy ideig csak a földet nézte mielőtt megszólalt. Biztosan azon kondolkodott hogyan mondja el.
- Én... Szóval...
- Bökd már ki! - Beau teljesen rám hozta a frászt.
Elfordította a fejét és halkan megszólalt:
- Megint embert öltem.
- Mi? Hogy tehetted? Azt ígérted megváltozol! - kiabáltam könnyeimmel küzködve mikozben feálltam a kanapéról.
Beau nem válaszolt, csak ült, arcát pedig tenyerébe temette.
- Beau válaszolj már! Miért tetted? - szóltam rá most már a sírógörcs közepette.
Választ még mindig nem kaptam. Itt már tényleg betelt a pohár. Összeszedtem a cuccaimat és elindultam. Beau a ház előtt utol ért, megragadta a csuklómat, és kért hogy ne menjek el. De nem tudtam maradni.
- Engedj el!
- Daniela kérlek!
- Nem Beau... Hagyj békén. - ez volt az utolsó szavam. Átszaladtam az út túl oldalára, amikor visszanéztem már nem láttam Beau-t. Elindultam, és kerestem egy szállodát ahol éjjelre meghúzhatom magam.
Csak Beau járt a fejemben. Azt hittem képes lesz megváltozni, de nagyot csalódtam benne. Ez csak egy alkalom volt ugyan de innen már nem sok kell hogy visszatérjen a régi életéhez, amiből pedig nem kértem. A csalódottság amit éreztem leírhatatlan.

*Beau*
Mindent tönkre tettem. Amikor már kezdtek helyre állni a dolgok, hirtelen minden porrá lett. Daniela elment, és lehet hogy soha többet nem látom. Megbántam amit tettem, de már késő. Daniela elvesztése ráébresztett arra, hogy valójában milyen szörnyű dolgot csináltam. Tudtam hogy új életet kell kezdenem, de nem volt hozzá elég erőm. A zuhany alatt azon gondolkodtam hogyan hozhatnám rendbe a dolgokat, de a helyzet kilátástalan volt. Nem láttam sok reményt arra hogy Daniela valaha is szóba állna velem.

*pár nappal később*
*Daniela*
Reggel ügyetlenül botladoztam lefele a szálloda lépcsőin. Nem éreztem túl jól magam. Kicsit szédültem és hányingerem volt. Egy pillanatra megálltam a lépcső közepén, és megkapaszkodtam a korlátban.  Vettem egy mély levegőt és folytattam utamat az ajtó felé. Egy hosszú, tágas és fényes folyosó vezetett az udvarig. Amikor végre kiértem belebotlottam a szálloda ideiglenes rosszfiúiba. Shor és az ő bandája az agyamra mentek az elmúlt pár napban. Shor egy magas szőke hajú beképzelt alak, aki mindig tornacipőben, és kockásingben jár. Pár haverjával a mellettem lévő szobában laknak. Mindig mindenhol ott vannak, és mindenbe, valamint mindenkibe belekötnek. Eléggé irritáló személyiségük van.
- Na már csak ti hiányoztatok. - motyogtam magamban.
- Mondtál valamit, cicám? - kérdezte Shor miközben megfogta a derekam és magához húzott. Kéken csillogó szemei durvaságot sugároztak, haja pedig egy csomóba ragadt a zselétől amit rákent. Még jobban felfordult tőle a gyomrom.
- Kopj le! - löktem el magamtól.
- Nyugi van.. Ne rinyálj! - mondta flegmán majd hátat fordított és a haverjaival együtt elmentek.
Szerencsére hamar eltűntek. Megforgattam a szemeimet miközben arra gondoltam hogy nevelhetett az anyja ekkora seggfejet.
Leültem a medence szélére, és a vizet bámultam. A  horizonton előbújó nap sugarai csillogtak a víz felszínén. Kellemes látványt nyújtott. Nagyon hiányzott Beau. Azt kívántam bárcsak mellettem lenne, de ugyanakkor nagyon haragudtam rá, és nem tudtam megbocsátani neki. Szavai a fülemben csengtek, amikor azt mondta hogy meg fog változni, hogy soha többet nem fog embert ölni. És amikor bevallotta hogy újra megtette. Felfoghatatlan volt számomra hogy miért tette. Borzasztó volt hogy az érzések kavarogtam bennem, és nem tudtam hogy jobban haragszok-e rá mint amennyire szeretem.
Gondolataimat a hirtelen jött hányinger oszlatta el. Jobbnak láttam orvoshoz menni mint munkába. Felmentem a szobámba hogy betelefonáljak a munkahelyemre. Ahogy nyúltam a telefonért hallottam hogy kopogtatnak az ajtón. Elképzelésem sem volt ki lehet az. Óvatosan odasétáltam az ajtóhoz, és lassan kinyitottam azt.

((Legalább 3 komi után jön a kövi rész))